Em­lé­ke­zés a vér­ta­núk­ra

– Mi lett vol­na, ha győz a sza­bad­ság­harc? – tet­te fel a kér­dést. Fel­vet­ve, ta­lán nem lett vol­na el­ső vi­lág­há­bo­rú és ho­lo­ka­uszt. – A csá­szár­ság pél­dát akart sta­tu­ál­ni, be­bör­tön­zés, szám­űzés, bi­tó­fa vagy ön­gyil­kos­ság lett a sor­sa né­pünk leg­ak­tí­vabb, leg­ge­rin­ce­sebb, leg­te­het­sé­ge­sebb tag­ja­i­nak. Az azt kö­ve­tő der­mesz­tő csend­ben le­he­tett a „bé­ge­tő nyáj” tár­sa­dal­mat lét­re­hoz­ni. Az 1849 utá­ni évek bé­csi meg­tor­ló gé­pe­ze­te a vár­me­gyerend­szer he­lyett köz­igaz­ga­tá­si ré­gi­ó­kat ho­zott lét­re, ez­zel elő­ké­szít­ve a tri­a­no­ni szét­sza­ka­dást, hang­zott el. 1849 és 1956 után vi­gasz csak az le­het, hogy „a holt mag gyü­möl­csöt ad”. Kér­dés, hogy adott-e ele­get? A vér­ta­nú szob­rá­nak ár­nyé­ká­ban az em­lé­ke­zés mun­ká­ra ser­kent, mert van mit ten­ni – fo­gal­ma­zott a szó­nok.