Elmaradt a katarzis

Csalódott nézők a jános vitéz bemutatóján

Az egerszegi színházban színpadra állított előadás mélységesen a nézői előfeltevések alatt maradt, természetesen nem csupán azért, mert a János vitézt tradicionálisan kizárólagos korhű és kosztümös darabként tudjuk csak elképzelni. A zalai előadás sajnos sem az újszerűség, sem az eredetiség élményével nem ajándékozott meg bennünket. Sőt, pontosan azt nem adta vissza, ami a János vitéznek (akár mint irodalmi műnek, akár mint zenés darabnak) a lényege, hiszen – a látottak alapján – a népi realizmus „valósághűsége” helyett a falusi világ manipulált „életképével”, a mesei varázsától megfosztott történet kiábrándító jeleneteinek eklektikus egyvelegével kellett megelégednünk.

A Hevesi Sándor Színházban bemutatott János vitéz című előadás legszembetűnőbb fogyatékossága, hogy Tóth András önmagában sem tisztázta pontosan, milyen rendezői koncepció mentén kívánta színre vinni Kacsóh Pongrác darabját. Ennek következében maga a bemutató is színpadilag kidolgozatlan és rögtönzött jelenetek gyakran nem is konzekvens sorozatának benyomását keltette: a két felvonás nemcsak két különböző „világot” jelenített meg, de – dramaturgiailag indokolatlanul – erőteljesen megbontotta az előadás egységét is.

Emellett a három jól körülhatárolható és meghatározó helyszín és az azokon történtek (a nyári falusi mező, a francia király udvara és Tündérország virtuális valósága) tovább erősítették ezt a széttagoltságot, hiszen nehezen foglalható egységbe a paraszti miliőt naturalisztikusan idéző, háttérben pipacsos mezőkön szalmabálák árnyékában kéjesen szerelmeskedő fiatalok megjelentetése, a francia király udvarának és személyének abszurditást keltő és groteszk formában történő színpadra állítása, valamint a halhatatlanság szimbólumát megtestesítő Tündérország fülledt erotikát (férfiak után vágyakozó tündérleányok vonaglása) sugárzó megidézése.

Tóth András–Lisztóczky Hajnal koreográfussal és Kiss Gabriella díszlet- és jelmeztervező elgondolásával egyetemben – Kacsóh Pongrác daljátékából a néző számára nehezen követhető előadást rendezett: miközben üzenetében és formai kivitelében igyekezett napjaink aktualitására hangszerelni a darabot. A prózai idézetek, a dalbetétek, a díszletek (jelmezek) és a koreográfia az összetartást gyengítő, egymásnak ellentmondó irányban hatottak.

Tóth András „formabontó” rendezése nyilvánvalóan erőteljes próbatétel – időnként érezhetően a szerepükkel való identitászavar – elé állította a színészeket is. A bemutató előadáson nyújtott játékuk alapján nem is nagyon emelhetjük ki egyikük teljesítményét sem, hiszen a szerepformálás „szürkesége” mellett időnként a közismert dalok előadása is egyhangúra sikeredett. Deák Gábor (Kukorica Jancsi) és Misurák Tünde (Iluska) semmi újszerűt nem nyújtott a szerepében.

Tánczos Adrienn a gonosz mostoha alakjában inkább a  testi szerelemre kiéhezett kéjnő alteregójára emlékeztetett, miként Kricsár Kamill a pipogya, önmaga felett is uralkodni képtelen francia királya is a darab szellemiségével ellentétes hatást váltott ki. A véletlenszerűnek tűnő szereposztás szerencsés példájaként talán ezúttal csak Benedekffy Katalin (francia királykisasszony), Hertelendy Attila (Bagó, trombitás) és György János (a falu csősze) találó kiválasztását emelhetjük ki.

A Hevesi Sándor Színház János vitéz című darabjának bemutatóján – nem a színészi alakítások miatt – az utóbbi időszak leggyengébb előadását láthattuk. Sajnálatos, hogy az aktualitásra törekvő, érzékelhetően parodisztikusra és pamfletszerűre hangszerelt rendezői szándék öncélú, Petőfi Sándor és Kacsóh Pongrác szellemiségéhez méltatlan produkciót „eredményezett”.